Az első érdemleges bejegyzésem 2011. augusztus 30-ról, közismertebb nevén a kazah alkotmány napjáról szólt. Most akár el is érzékenyülhetnék, hogy egy éves a blog, de ez túlfeszítené a saját önigazolási kényszerem határait, ezért nyilván nem fogok ilyesmibe keveredni. Azt azért megengedem magamnak, hogy ismét felemlegessem, hogy több mint egy éve itt vagyok, ami egyébként ennyi idő távlatában is szinte hihetetlen.
Ma másképp ünnepeltem az alkotmányt, mint egy éve. Nem mentem ki a Régi Köztársaság Térre haknit nézni (ahogy tavaly) és nem is tekintek erre a napra olyan szenvedélyesen (mint tavaly). A nap nagy részét takarítással töltöttem, de a hét közepébe beágyazott ünnepnapokon mégsem illik otthon ülni, ezért elhatároztam, hogy meglátogatom az egyik kedvenc helyemet, az Első Elnök Parkját.
Tulajdonképpen voltam már ott és ez jó alkalmat szolgáltatott, hogy ismét elmerengjek az idő múlásán, ez volt ugyanis az a hely, ahova a csoportos városnézés keretein belül érkezésünk után pár nappal vittek minket. Magyarán az első helyek közül való, ami megfogott Kazahsztánban.
A hely egyszerűen hatalmas, ez a kép a park kapuját ábrázolja, amit az óriási szökőkút követ, aztán persze még sokáig folytatódik, a háttérben pedig a Tien Shan.
A bejárat
A szökőkút
Ami miatt mindenképp vissza szerettem volna menni, az a „frissen” emelt Nazarbaev szobor a park közepén. Annyira nem új, tavaly ősszel állították fel, de valahogy mindig kimaradt. Még decemberben rávettem egy pár ismerősöm, hogy nézzük meg, de aztán nem tudtam velük menni, mert megbetegedtem. Akkor úgy gondoltam, hogy sebaj, úgyis visszajövök januárban, lesz még öt hónapom megnézni, de aztán ez is elmaradt. Az ilyenek azért ott szoktak ragadni a fejemben és a mai napig ott motoszkált a gondolat, hogy ez egyre cikibb így… És ma eljött a pillanat, hogy megszabaduljak a tehertől, méghozzá nem is akárhogyan.
A fő ok, amiért mindig kimaradt a tervezésből az, hogy nagyon nem esik útba semmi felé (ez alól kivételt képez a magyar konzulátus, amit viszont nem sűrűn látogatok). Ha már lúd, legyen kövér alapon gyalogosan tettem meg az utat egy ismerősömmel, a tevékenységet pedig zarándoklatnak neveztük, mert az út csak oda két órán keresztül tartott. Itt a térkép az útvonalról, képen nem tűnik ennyire hosszúnak :D de a google maps nem hazudik, tényleg ennyi időbe telt, amíg végiggyalogoltunk azon az egy utcán. Közben azt hiszem többször is sikerült előadnom, hogy nekem más a távolságérzetem, az én szülővárosomon keresztül lehet sétálni egy óra alatt. Itt pedig még az utcát sem hagytuk el, na mindegy.
Végeredményben persze megérte, hiszen a hely továbbra is lélegzetelállító, és íme, már van saját képem a szoborról:
Kazahsztán első elnöke
A zarándoklat közben pedig rájöttem, hogy életem egyik legfájóbb problémáját is sikerül kiküszöbölni ezzel a sétával. A probléma forrása, hogy a legeslegkedvencebb üzbég éttermem nagyon messze van mindentől és nagyon nehéz megközelíteni. Az uzbechka na markova balra nyílik arról az utcáról, amin sétáltunk (al-farabi prospekt). Erről az útról nem lehet balra fordulni, amit viszont a sofőrök nagy része nem tud, ezért többször ragadtunk már a sarkon lévő buszmegállóban, ahonnan az étterem még fél óra séta. Na de mivel mi visszafele indultunk, így az utca a jobb oldalra került és vígan le tudtunk stoppolni egy taxit, ami se perc alatt elszállított minket a célhoz. Ezért a nap megkoronázása világ legjobb saslikja volt, ami egy ekkora túra után a lehető legjobb megérdemelt jutalom volt.
Továbbra is éljen Kazahsztán (alkotmányostul)!
